Én idáig jöttem,most dolgozzon a lelkem

Fáradt vagyok...
Az az igazság hogy utóbbi pár héten eléggé belefáradtam az állandó idegeskedésbe, stresszbe, értetlenkedésbe. Talán csak ki kell írnom magamból, mert nincs most olyan ember akit ezzel fárasztanék, hogy leírom neki a gondjaim-bajaim. Így egyszerűbb, ide leírom és akit érdekel, az elolvassa...
Szóval belefáradtam abba hogy akit szeretek, annak állandóan arra kell ügyelnem hogy mit hogy mondjak, mert még újabb értetlenkedés lenne, de úgyis azlesz,mert akkorpedig abba lesz belezavarodás. Belefáradtam hogy nemtudott megbízni, hogy makacsságból vagy bármiből is direkt nemhisz nekem. Hogy mindig említi a hibáim, de amikor én említem neki akkor egy barom vagyok és úgy lesz kifordítva az egész dolog hogy csak az én hibám legyen. Abba főként belefáradtam, hogy mindig más van mondva, mint gondolva, aztán ezzel össze vagyok teljesen zavarva. Nem szeretek hasonlítgatni senkit senkihez, eskü hogy úgy álltam elejétől kezdve a dolgokhoz, hogy nem hasonlítgatom senkihez. De miután állandóan felhoz egy bizonyos személyt, így persze hogy állandóan bennem marad az a valaki, és így akarva-akaratlanul, de egyes tulajdonságokban összehasonlítom... Már az elején tudtam, hogy úgyis jobban fogom őt szeretni, mint azt, akire állandóan féltékenykedik és végülis saját magát is vele próbálja összehasonlítani... "ha ő vele szakítottál, akkor én... " - stb stb... soha egy tettel nem bizonyítottam, hogy kevésbé szeretném őt, mint az előzőt. Eleinte végképp nem mertem említeni, de amikor meglátta bárhol a nevét, máris felhozta és ideges lett tőle, pedig semmi olyat nemírtam, hogy szeretem még azt a lányt, semmi olyat... De azóta valahogy hibát hibára, parát parára halmozunk az egész kapcsolatban. Állandóan bizonyítanom kell, hogy szeretem. Nem élőben, olyankor mindig minden oké. De msnen, mindig aztmondja én másabb vagyok, de az, hogy ő másabb, az nembaj? És hogy én utánzom viselkedésében őt... tudtommal utóbbi időben ő nem mutatja ki amit gondol, én kimondom... Nem értem miért kellett ennyire tönkretenni ezt a dolgot, amikor azthittem most talán tényleg sikerül, hogy vele maradjak, ha nem is mindvégig, legalább egy nagyon hosszú ideig. De amikor nem mondom neki azt hogy örökké, máris felkell kapni a vizet. Pedig csak azért nemmondom,mert ezalatt a pár év alatt annyi örökrét hallottam, és vagy én, vagy a másik fél gondolta meg magát ezügyben. Nem azzal kell foglalkozni hogy mi lesz később, pár hónap illetve pár év múlva. Igen, jó tervezgetni mert azzal magunknak is jókedvet adunk, és a másikat is biztosítjuk abban hogy lássa hogy tényleg szeretjük. De főként a jelennel kell foglalkozni, nem pedig számolni a napokat, hogymég mennyi van eddig,és addig. Max a következő találkozásig kell számolni hogy még mennyi van. De azt nem jósolhatjuk meg, hogy 1-2év múlva mi lesz. Így főleg... Így hogy akarjak bármit is tervezni? Mindig én vagyok a hibás, én mondom máshogy a dolgokat és stb., hogy nemtudja mit gondolok komolyan és mit nem. Amikor ő mond piszkáló mondatokat, az alapból értetődő hogy hülyéskedés... és amikor én mondok piszkálódós mondatokat, azelé írjam hogy hülyéskedés, vagy hogy komolyan van gondolva?

"A valósággal az a gáz,hogy nincsen hozzá háttérzene
A kérdés, hogy átérzed-e..."

Én eléggé erősen éreztem hogy mi van, igen múlt idő... mert mostanra elbizonytalanított minden. És nem mások véleményei bizonytalantottak el. És körbe-körbe ugyanazt írom le, de egyszerűen nemtudok befejezőmondatot írni arra, hogy mennyire túl lett bonyolítva ez az egész. Miközbe annyi volt a lényege csupán, hogy szeretjük egymást... Ezen nem tudom mit kell túlbonyolítani. Hogyha most tudnám mi van, de ugyan hogy kérhetném tőle hogy elmondja, ha állandóan mást hallok. Inkább csak legyen ennyi a befejező szó...:
Belefáradtam...